Habár a vírusveszély szépen lassan múlik és vele együtt hamarosan a veszélyhelyzet is hivatalosan megszűnik. Mindenki orr alatt hordja a maszkját, s vígan készülünk a nyárra. De vajon véget ért a veszélyhelyzet a munkaerő piacon is, vagy csak most kezdődik igazán?

Korábban már írtunk arról, hogy a munkáltatói márkaépítés szempontjából nehéz előre látni, milyen is lesz a válság Magyarországon, hogyan reagálnak erre a helyzetre a munkáltatók és a munkavállalók egyaránt. Habár azóta jó néhány hónap eltelt, most sem látunk még teljesen világosan. Ez köszönhető többek között annak is, hogy nincsenek egyértelmű számok a munkanélküliséggel kapcsolatban. Még mindig nem látható tisztán, hogy hányan, s milyen módon váltak munkanélkülivé, s hányan kényszerültek „kényszerváltásra”.

Ami viszont már most látszik, hogy bizonyos szegmensek (turizmus, Ho-Re-Ca szektor) még mindig csak éledeznek, s messze elmarad teljesítményük a korábban stabilan hozott szinttől. Más területek pedig még egyáltalán nem tervezhetőek (autóipar, építőipar), nem látszik, hogy mely területeiken milyen változások várhatóak. Természetesen ezeken a piacokon is vannak pro és kontra érvek, de az látszik, hogy a legtöbb szegmensben a várakozó álláspont a meghatározó.

Fontos említést tenni ugyanakkor olyan szegmensekről, melyek a válság alatt és még azt követően is szárnyalnak. Ilyen például a sportfelszerelések, vagy a horgászeszközök piaca. Ezen szegmensekben a válság alatt is dübörgött az online biznisz, s kis túlzással még a polcokat is megvették a vevők a boltból. (Jó példa erre most a kerékpár piac, ahol szinte minden kétkerekűt eladtak a nagy sportáruházak, volt, ahol háromszorosára nőtt a forgalom.) Itt nem, hogy leépítésekről nem beszélhetünk, éppen ellenkezőleg robbanásszerű toborzás folyt. Vegyük észre azonban, hogy ez egyáltalán nem ütközött most nehézségekbe. Partnereink közül, akik most akartak új munkatársakat felvenni, mindenhol arról számoltak be, hogy a 2009-es válságot idéző „jelentkező cunami” árasztotta el őket, s szinte napok alatt kiváló munkatársakat tudtak toborozni. Mindezt tulajdonképpen nagyobb erőfeszítések nélkül.

A fenti tapasztalatok természetesen még egyediek csupán, s ha előre is vetítenek trendeket, akkor sem tekinthetők reprezentatívnak. Ami viszont tisztán látszik most:

1. Elképesztő mennyiségű szabad kapacitás van a munkaerő piacon. Ez köszönhető az elbocsátásoknak és természetesen a kényszerből átigazolt munkavállalóknak, akiknek egy része marad az új helyen, de mások meg visszatérnének eredeti szakmájukba, vagy valahova máshova.

2. Nem álltak meg a leépítések. Nagyon örülne mindenki, ha azt olvashatnánk, hogy megállt a leépítési hullám, de pont azért, mert még számos szektorban nincsen egyértelmű válasz a megváltozott kereslet újraéledésére, így a legtöbb gyártó, szolgáltató nem tervezi kapacitásainak bővítését, sőt éppen ellenkezőleg, racionalizál és karcsúsít.

3. Az emberek kivárnak. Nem látszik, hogy melyik iparág milyen irányba mozdul el, így azok, akik tehetik, kivárnak. Ez nemcsak a jelenleg munkahellyel rendelkező munkavállalók esetében igaz, hanem azokra is, akik most éppen kényszerszabadságon, vagy munkanélküli állapotban vannak. Ráadásul elindul a nyári szünet is, s a táborok elenyésző száma miatt, sokkal nehezebb a gyermekek elhelyezése, így pedig könnyebb az otthonmaradás mellett dönteni, ha ezzel még költséget is megtakaríthatunk.