A XXI. század első negyedét kétség kívül a kommunikációs csatornák fejlődése határozta meg. A kétezres évek elején még az email is nagy szónak számított, az pedig tényleg csak az akkori geekek kiváltsága volt, hogy egy korabeli „okos telefonra” emailek érkezzenek. Nem kellett hozzá húsz év, hogy ez gyökeresen megváltozzon
A mobiltelefonok hétköznapivá vallásával indult meg az a folyamat, ami a munka-magánélet markáns elválasztását elkezdte összemosni. Céges telefonunk birtokában bármikor elérhetett a főnökünk, s munkaidőn kívül is adhatott feladatot, kérhette segítségünket. Mivel azonban a mobil kommunikáció még gyerekcipőben járt, inkább előnynek látszott az „ingyenes telefonálás”, s nem éreztük hátrányát ennek az elérhetőségnek.
Az okos telefonok megjelenésével a mobil elérhetőség kibővült a mobil email elérhetőség lehetőségével. Már nem kellett a főnöknek személyesen feltárcsázni minket, elegendő volt írni egy emailt munkaidőn kívül, s tudta, hogy megkapjuk. Ráadásul az emailnek írásos nyoma van, így számon kérhető feladatot is adhatott nekünk, akár a pihenő időnkben is!
A következő lépcső a közösségi média felületeinek beszivárgása a munkába. Ma már nem jelent újdonságot, hogy valaki a Facebookon, vagy LinkedInen írjon kollégájának, kérdezzen tőle. Nem tűnik jelentős gyorsulásnak, hiszen az email is majdnem azonnal megjelenik a telefonokon, de a közösségi chat felületek mégis mások. Ezeknek a profiloknak a többsége privát profil, melyhez kapcsolódik több céges profil is, sőt az ismerősök között megjelentek a kollégák, főnökök is. Nem tanácsos a munkahelyen „barátnak jelölöm” főnöki felkérést elutasítani! Ezzel pedig végleg elmostuk a munka-magánélet határait. Hiszen ha a barátunk, aki egyben a főnökünk is ránk ír este, hogy hol tart a holnapi prezentáció, akkor arra bizony válaszolni fogunk.
A kérdés, hogy vajon ez az elmosódás rossz-e? Ha egy X generációs munkavállalót kérdezünk, jó eséllyel azt fogja mondani, hogy számára igen. De a fiatalabb generációk számára ez már természetes. Nem értik, hogy mi a baj azzal, hogy bárhonnan dolgozhatunk bármikor. Nekik ez szabadság, nem pedig teher. A kérdés kulcsa pedig pontosan itt van.
Azzal, hogy bármikor dolgozhatunk, nemcsak azt érjük el, hogy akkor dolgozhatunk, amikor csak akarunk, hanem azt is, hogy onnan, ahonnan csak akarunk!
Ha ezt átoknak éljük meg, akkor rabjai vagyunk a munkánknak, s nem tudunk váltani a klasszikus Beatrice 3-szor 8 órás felosztásból. Ha lehetőségnek, akkor pedig szabadságot kapunk a saját időnk felett! Mi dönthetjük el, hogy mikor és honnan dolgozunk, számunkra így a pohár félig tele, nem pedig félig üres!
